Néhány gondolat a tudományos vizsgálódásról
Az alábbi idézet egy Noam Chomskyval folytatott beszélgetésből származik. Nem a nyelvtudományos elméletekről megfogalmazott meglátásai miatt tartom közlésre érdemesnek (bevallom, magam sem egészen értem a strukturalizmus és a generatív grammatika közti különbségekről vagy felszíni struktúráról megfogalmazott állításokat), hanem mert jól rámutat a tudományos berkeken kívül is sok helyütt uralkodó vak és meghunyászkodó szellemi engedelmességre.
Természetesen nem akarom azt sugallni, hogy a taoizmus (vagy bármelyik bölcseleti és vallási rendszer) természettudomány lenne. Nyilván nem az. Célkitűzése nyilván túlmutat azon a síkon, amelyet a természettudományok kutatnak (lásd például a taoizmus pozitív meghatározását). Viszont! A módszeres adatgyűjtésnek, az alkotó gondolkodásnak és az eleddig igaznak hitt értelmezéseket és magyarázatokat időnként megkérdőjelező kritikus észrevételeknek minden élő kutatásban, így a taoizmus és más „keleti tanok” kutatásában is helye van! Ez a részlet ennek fontosságára mutat rá.
Forrás:
Noam Chomsky: Generatív grammatika (Európa Könyvkiadó, 1985, Budapest), 116–123. oldal.
Noam Chomsky: …De ennél lényegesebb, hogy az a fajta kritika, amire utal, ismét rámutat a természettudományokat és a társadalomtudományokat vagy humán tudományokat uraló attitűdök különbségére. A természettudományok intellektuális tartalmasságát nélkülöző humán tudományokban sokszor inkább a személyiségekre koncentrálnak, s nem a gondolatokra. A tudományban magától értetődő, hogy a fogalmak változnak – ez annyit jelent, hogy reméljük, megtudunk valamit. Végtére is ez nem teológia. Az ember nem kinyilatkoztat dolgokat, amihez aztán élete végéig tartania kell magát. A társadalomtudományokban vagy humán tudományokban viszont gyakran perszonalizálják az álláspontokat. Ha egyszer állást foglalt valamiben az ember, elvárják tőle, hogy történjék bármi, körömszakadtáig védje az álláspontját. Az egyes iskolák nézeteit személyekkel azonosítják. Becsületbeli kérdéssé válik, hogy az ember ne változtasson, azaz ne tanuljon semmit. A nyelvészetben ez nagyon szembeötlő: azzal vádolják az embert, hogy megtagadja magát, ha módosítja az álláspontját. Gyakran olvasok effajta kritikát, és nem nagyon értem.
Ha az ember az igazságot akarja felfedezni, akár egyedül dolgozik, akár másokkal, nyilván gyakran megváltoztatja a véleményét – ahányszor csak egy komoly folyóiratnak megjelenik egy száma. Ahol valódi haladás van, ezek a változások jelentékenyek. Az ember másképp kezd gondolkodni. Az első megközelítések felcserélődnek más megközelítésekkel: jobbakkal.
Ami a „strukturalizmushoz” való állítólagos visszatérést illeti: először is tegyük fel, hogy igaz – nagyszerű! A természettudományokban gyakran előfordul, hogy egy bizonyos időszakban elvetnek hipotéziseket, majd később, a megértés magasabb szintjén rekonstruálják őket. Vegyük az atomelméletet: elvetették, aztán más formában feltámasztották. Ez nem jelenti azt, hogy visszatértünk Démokritoszhoz! Egyáltalán nem. A dolgok haladnak, új perspektívák nyílnak meg, újraértelmeződik az, amit korábban elvetettek. Ebben nincs semmiféle „személyes vereség”.
Vagy nézzük a kartéziánus tanokat. Teljesen helyénvaló volt hosszú időre elvetni őket. Ma viszont, azt hiszem, helyes valami ilyesmihez visszatérni, noha alapvetően más formában.
Mitsou Ronat: Nem hiszem, hogy a felszíni struktúra esetében visszatérnénk valamihez.
N. C.: Az elmúlt tíz év kutatásai azt mutatják, hogy a felszíni struktúra korábban nem sejtett szerepet játszik. Beszélhetünk-e ezért a strukturalizmushoz való visszatérésről? Szerintem semmi értelme. A felszíni struktúra technikai értelemben vett fogalma valójában nem létezik a strukturalizmusban, s az újabb elméletek számos olyan kérdést vetettek fel a felszíni struktúrával kapcsolatban, amelyek nem merülhettek fel a strukturalista keretben. Ez a fogalom jelenleg használatos értelmében csak a generatív grammatikával jelent meg mint struktúrák végtelen osztálya…
M. R.: A mélystruktúrával való szembenállása határozza meg stb…
N. C.: És mint már említettem, a nyomokat tartalmazó felszíni struktúra jóval elvontabb, mint a korábbi fogalom. Vagyis olyan felszíni struktúra fogalmunk van, amelyet objektumok végtelen halmazát generáló szabályokkal határozunk meg, amely szemben áll a mélystruktúrával, és jóval elvontabb, mint korábban, minthogy a mélystruktúra bizonyos vonásait is megragadja a nyomelmélet segítségével.
Ám tegyük fel, valaki felfedezi, hogy a strukturalista fonémafogalomnak olyan jelentős szerepe van, mint azt korábban senki sem gyanította. Tegyük fel, hogy a fonémikus szint létezése ellen felhozott érvek kivédhetők egy másik keretben. Ez nem visszatérés lenne egy régi elképzeléshez, hanem előrehaladás egy új elgondolás felé, amely új jelentőséget adna egy régi fogalomnak. Ez haladás lenne.
Ha az elméleteket s a bennük szereplő fogalmakat perszonalizálják, azt kezdik keresni, hogy „ki” követett el hibát. De a dolgot nem így kell nézni. Annak a „valakinek” igaza lehetett a maga idejében, tévedhetett egy gazdagabb elmélet szempontjából nézve, s előfordulhat, hogy egyszer újra igaza lesz. Nagyszerű! Ráadásul egyáltalán nem baj, ha valaki téved. A haladás érdekes elgondolásokon alapul, amelyek általában helytelennek bizonyulnak – hiányosnak, félresiklottnak vagy teljesen rossznak.
M. R.: A humán tudományokban némely professzorok gyakorlatilag azzal töltik az idejüket, hogy hajdani doktori disszertációjukat tanítják.
N. C.: Aki ötvenévesen azt tanítja, amit huszonöt éves korában tanított, jobb, ha más foglalkozást keres magának. Ha huszonöt év alatt semmi olyasmi sem történik, ami azt bizonyítaná az embernek, hogy tévedett, akkor ez vagy azt jelenti, hogy meghalt a tudományág, vagy azt, hogy az ember egy vallási szekta tagja lett.
M. R.: Ez a fajta szklerózis azokra a területekre is jellemző, ahol csak azt kívánják, hogy új tárgyra alkalmazzon valaki egy létező teóriát. A strukturalista fonológia például ad egy módszert, amelynek segítségével meg lehet határozni egy nyelv fonológiai rendszerét, s ha ezt megtalálta az ember, kész a munka. A generatív fonológiában itt kezdődik…
N. C.: A strukturalista fonológia – érvényességétől teljesen függetlenül – elég korlátozott kérdéseket tett föl. S ahogy maga mondja, az érdekes munka akkor kezdődhet, ha ezek a kérdések meg vannak válaszolva.
Ez már diákkoromban zavart a strukturalizmusban. Nagyon szerettem a nyelvészetet, érdekes volt. Csak azt nem láttam egész világosan, hogy mi a probléma. A tudományág bizonyos értelemben lezárt volt. Tegyük fel, az ember befejezte a világ összes nyelvének fonémikus elemzését, morfológiai és közvetlen összetevős elemzését is a strukturalista módszertannak megfelelően. Ezek véges rendszerek (némi többértelműséggel a közvetlen összetevők esetében), bizonyos részletektől eltekintve, lényegében befejezett, tökéletesített eljárásokkal elemezhetők, amelyeket minden nyelvre alkalmazni lehet. Egy ilyen terület kutatása nem éri meg a fáradságot. Eléggé hasonlít a természetrajzhoz: képzelje el, mihez kezd az ember, ha már leírta az összes pillangót…
M. R.: Itt a strukturalista nyelvészet megtévesztő, és megtévesztően is tanítják. Mire szólítják fel a professzorok a diákokat? Hogy alkalmazzanak egy kész módszert. Arra kárhoztatják az embert, hogy ismételgessen valamit, ami már megvan. Én személy szerint akkor szerettem meg a nyelvészetet, amikor megértettem, hogy olyan eszközöket kínál a humán tudományokon belül, amelyekkel intellektuális és kreatív munkát lehet végezni. Az irodalomtudományban, a társadalomtudományokban és a humán tudományokban viszont a diákoknak módszereket kell alkalmazniuk anélkül, hogy elmélkednének ezeken…
Az az intellektuális kreativitás, amelyet a generatív grammatika kínál, szintén szabályokon alapul persze, de itt kifejtett szabályokról van szó, az ember megkérdőjelezheti vagy megváltoztathatja őket.
N. C.: Az a tudományág, amelyben merő eljárásokat lehet alkalmazni, nagyon primitív szinten van. Abban a tisztán leíró stádiumban, mint mondjuk a babilóniai asztronómia, vagy még abban sem. Egy valódi intellektuális tartalommal rendelkező területen nincsenek ilyen kész eljárások. A cél az igazság megtalálása. Hogy hogyan? Azt senki nem tudja. Nincsenek előre kidolgozható eljárások, amelyekkel meg lehet találni a tudományos igazságot. Egy kreatív fizikust vagy biológust nem taníthat úgy, hogy azt mondja:„Itt vannak a módszerek, alkalmazza őket, legyen szíves, egy új szervezetre.” Így egy laboránst lehet tanítani, nem egy tudóst. Ilyesmi akkor fordul elő, ha nem tudnak értelmes munkát adni a diákoknak. Ez egyenértékű a kudarc bevallásával.
A tudósoktól azt várjuk, hogy új elveket, új elméleteket, sőt új verifikációs módszereket fedezzenek fel… ez nem úgy megy, hogy megtanulnak bizonyos rögzített eljárásokat. Nem tudjuk megmondani senkinek, hogy milyen eljárásokat kell alkalmaznia ahhoz, hogy megtalálja egy nyelv generatív grammatikáját. Olyan új jelenségek után kutatunk, amelyek alapján kiderülhet, hogy a javasolt elméletek tévesek, hogy meg kell változtatni őket, új kérdéseket keresünk, olyanokat, amelyeket még senkinek sem jutott eszébe feltenni, vagy nem sikerült világosan megfogalmazni, új ismereteket akarunk felfedezni, amelyekhez talán új „módszerek” vezetnek. S nem utolsósorban új eszmék és új elvek után kutatunk, amelyek rávilágítanak majd, hogy mennyire korlátozottak, tévesek és felületesek a ma érvényesnek számító feltevések.
M. R.: Mindez talán zavarja időnként a diákokat, akik a hagyományos oktatást szokták meg, ahol elég passzívan megtanulni, amit a tanár tanít. A generatív grammatika esetében a tanítás gyakorlatilag az alapfogalmak megvilágításából áll, s a tudományág történetének bemutatásából a különböző hipotézisek részletes magyarázata révén. El lehet magyarázni, hogy milyen módon bizonyítottak valamit, hogy hogyan épül fel egy ilyen bizonyítás. Azt azonban senki sem mondhatja el, hogy hogyan lehet rájönni valami újra, hogyan kell felfedezni valamit. A felfedezés azzal a vággyal függ össze, hogy az ember jobban megértse választott tudományágát.